A Wermacht fiatal mesterlövészében, és a bujkáló zsidó lányban van egy közös. A szerelmük, a mozi. Nekem is. El lehet bújni benne. De most háború van, érzem, ez nem lesz elég alap a fiataloknak a romantikára. Sőt! Ebben a filmben, Becstelen brigantyk, a feszültség a Band Apparate alapszolgáltatása. Klasszikussá válik majd az a snitt, amiben a gestapós ezredes habos-krémest eszik, s közben kihallgat egy zsidó származású francia lányt, kinek családját a háború elején már kiirtotta. Ezt ő nem tudja, csak a lány, és mi, nézők. A beszélgetésük teljesen köznapi, érdektelen, mégis torkunkban dobog a szívünk. Hisz a snájdig úr a megszállt területek profi zsidóvadásza, a hatodik érzékkel rendelkező szörny. Lehet-e hazudni Lucifernek? Talán, hisz ez Tarantino film, minden lehetséges.

A történelmi valóság és a mozi történetei között pont akkora a távolság, mint Tarantino tojásfeje, s benne az ő kacifántos képzelete. Hálistennek, hisz a mozi így mindig szabad marad a politikusoktól, történészektől, még akkor is, ha most olyan időket élünk, amiben az utcán látni azt, ami 1945 után már csak a filmvásznon volt izgalmas. Jön a gestapó, tehát jó lesz vigyázni! Az élet mindig a filmeket másolja.

Főleg akkor parázom, ha annyira zseniális osztrák színész játssza a zsidóvadászt, mint Christoph Waltz, aki ezért meg is kapta Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját. Lenyűgözve figyelve őt, egyre jobban félünk ettől a nyugodt, udvarias, rendkívül eszes német ezredestől, akinek ha lefagy az arca, és a szeme, maga a gonosz néz farkasszemet velünk a sötétben. Igazi fejvadász, megérzi a hazugságot, a félelem szagát, hidegen tervez, s ha meg kell fojtania egy színésznőt, azt a szükséges erő alkalmazásával, szintidő alatt teszi.

Valóban, a moziban a karakterábrázolással könnyen eljuthatunk a fenyegető szimbólumig, mint itt is, hol Hans Landa ezredesben azt a negatív szellemet félhetjük-csodálhatjuk-gyűlölhetjük, amelyben a német szellemember felsőbbrendűsége konkrét testet öltött. Hitler hozzá képest egy idióta patkány, egy fajankó. Ettől még fantasztikusabb az, hogy mégis a Führert szolgálja.

Tarantino, amikor kikölcsönözte Enzo Castellitől a Becstelen brigantyk címet, egy klasszikus piszkos tizenkettő jellegű, izgalmas, un. kommandós mozit akart csinálni. Tudjuk, hogy ez a legnehezebb. Több száz van belőle a kinematografikus temetőben. Nagy mesterek rémálma, hogy unalmassá válnak, de Tarantino még nem fogyott el, sőt, a vállalkozásuk most is sikerült.

A filmet végig izgultam, és nem láttam semmit előre, csak a filmben, a jelenetben akartam ott lenni, hevesebb pulzussal. Számomra csak az a film izgalmas, aminek filmideje egybeesik a pulzusommal, kézen fogva vezetnek, s csak a film végén hagynak el a stáblista előtt. Ez is ilyen, hiába hosszú a filmidő, nem elég még sem, amikor felállok, sajnálom, hogy vége Tarantino háborújának. Az se zavar, hogy képregényes, gyerekes benne a sztori. Hitler nem a betonbunkerban lett öngyilkos hűséges kutyájával, hanem a mozi filmszalag máglyáján ég briketté, s vele együtt Göering, Borman, Goebbels, aki meg másként tudja, az ne járjon moziba, vagyis az a tények baja, hogy megúszta a bosszút az osztrák náci festő.

Hurrá a mozi, hurrá, kinevetem Hitlert, és csipázom a skalpos Brad Pittet, az apacsok vad gyermekét, a szeme mindig huncutul mosolyog.

A mesében nyugodtan lehetünk részrehajlók lelkileg, s a bátor SS katona fejének baseball ütővel való kikloffolásán sem döccenünk meg nagyon, ilyen a zsidó medve, ha húsos szendvicset készít kóser helyett árjából. Hiába, háború van, haditudósítónk Quentin közlegény, akinek fogalma sincs arról, hogy nálunk mekkora divat a rasszizmus a mozivásznon kívül.

De mit ér az izgalom, ha nem lehet benne titokban mosolyogni. Tarantino mindig szellemes, pedig nincs benne habos torta, meg anyósvicc, nem használ törpét vagy Chewbaccát. A zseni különös biztonsága a műfajok között megengedi neki, hogy az ötvenes évek szentimentalizmusát keverje 2009 south-parkos mosolyával.

A zsidó lány és fekete szerelmének bosszúja a mesterlövésszel szemben nem sikerült tökéletesre, hisz Shakespeare szerint is, most is, a végén meghal mindenki, de semmi gáz, mi nézők túléltük sebesülés nélkül. Tarantino mindig garantálja önmagát, s életművének jól sikerült darabjai közé szánta ezt a vágyteljesítő mozi-álmot is. Ez az SS film skalp is az övé.

Bakács Tibor Settenkedő