Az ember ugye általában kétféleképpen ül be egy filmre: vagy abszolút nem tud róla semmit (ez viszonylag kevésbé gyakori), vagy pedig az előzőleg megtekintett előzetesekből, werkfilmekből és reklámokból kialakul benne egy nagyjábóli kép a műről. 

Nekem is volt egy határozott elképzelésem Roland Emmerich katasztrófafilmjéről, a 2012-ről, és hát ha csalódott nem is vagyok, de azért kissé összezavarodtam, mit is gondoljak.

A fő cselekményszálat illetően nagy meglepetés nem érhetett, hiszen azt nyíltan kaptuk meg az arcunkba: a maja naptár számításai szerint 2012. december 21-én egy új kor veszi kezdetét a világ történetében. A film az e dátum körül kialakult világvége-spekulációkra alapoz, azt természetesen kellően dramatizálva és hollywoodosan felpumpálva. A főhős, az ízig-vérig amerikai pedig természetesen mindent megtesz a családja megmentéséért.

A karaktereket illetően az alkotók egyértelműen nem erőltették meg magukat, és a már bevált - és így már persze ciki és dögunalmas - sémát másolták. Tulajdonképpen nyomtak egy copy gombot, és klónozták a Holnapután stábját. Annyira szembetűnőek a párhuzamok, hogy az már-már felháborít. Főhősünk, Mr. Cusack egy rendetlen, szétszórt és csak a munkájának élő, abszolúte sikertelen író, egy igazi lúzer, aki igyekszik pedálozni volt feleségénél és két gyermekénél, akiket az előbb felsorolt, nem éppen pozitív tulajdonságai miatt veszített el egykoron. Aztán hirtelen felindulással tipikus hollywoodi hős válik belőle, amikor saját életét kockáztatva próbálja kimenteni a volt nejet, annak új párját és a gyerekeket a romokba dőlő világból. 

Fogalmam sincs John Cusack hogyan kerülhetett egyáltalán szóba a szerepet illetően. Olyannyira nem áll jól neki a figura. De Amanda Peet sem épp a legjobb formájában domborít a filmben. Kifejezetten rosszul lettem, amikor a "csak a gyerekeimet vigyék magukkal!" felkiáltásos klisében adta elő az érző szívű, önfeláldozó anyát.

És persze itt van a tudósok és politikusok szokásos filmes együttműködése: mindent bele a túlélésért, de... A végén persze jön a lelkizősök és a lelkiismeretlenek harca. A másik tulajdonképpeni főszereplő, Chiwetel Ejiofor az előbbiek csapatába tartozik: ő az agytröszt a filmben, akinek köszönhetően esély mutatkozik az emberiség esetleges megmentésére. Hideg és számító felettese, Oliver Platt a hollywoodi kötelező ellentét, a szintén kötelező ember-vagy-politikus-feszültség forrása. Platt és Ejiofor színészi játékára nem lehet panasz. Mint ahogy Danny Glover is hozza az elvárhatót a természetesen afroamerikai elnök szerepében.

Egy figura oltárian kilógott a képből: a Woody Harrelson-féle paródiával kapcsolatban nem tudok dűlőre jutni. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy erre a karakterre mi szükség volt. Nem értem, hogy az - egyébként az egész filmben hihetetlenül hiányosan zanzásított - tudományos háttérmagyarázatot, miért pont ennek a karakternek a szájába kellett adni. El sem tudom képzelni, hogy mit akartak kihozni az összeesküvés-elméletekre specializálódott, félbolondnak tűnő hippiből. Eléggé kettős érzések viaskodtak bennem, amikor a Yellowstone Nemzeti Park helyén keletkező és épp kitörő extra-hiper-szupervulkán peremén a katatóniás Harrelson félpucér fenékkel ugrabugrál. Egyértelműen elröhögi magát az ember. De ez mire is jó a filmkészítők szempontjából? Most akkor döbbenjek le a vulkáni katasztrófa látványától vagy bambuljak tovább rágva a kukoricát?

Ez a kettősség az egész filmben jelen van, hiszen szinte minden drámai látványú jelenetet jól leforráznak a poénos beszólások és helyzetkomikumok. Ismétlem: de ez mire is jó a filmkészítők szempontjából? Ha már egyszer katasztrófálunk, akkor igenis döbbenjek le, akadjon a torkomon a kukorica és legyen halálfélelmem attól, hogy a látottak a valóságban is megtörténhetnek. Hitessék el velem! És könyörgöm, ne kezdjenek el az apokalipszis kellős közepén Heti hetest játszani a karakterek!

Maga a film a holnaputános ugrándozó és véleményem szerint elég rosszul összevágott helyzetjeleneteivel indít, amely során szert tehetünk az előzmények ismeretére. Aztán kezdődik az action. Így utólag már belátom, hogy botorság volt megnéznem az első katasztrófajelenet speciális trükkök nélküli összevágását, mivel a film ezen jelenetét nézve is csak azt láttam magam előtt. Amely emlékek szintén mosolygásra kényszerítettek és tessék, már az elején kizökkentem a világvége hangulatból.

Tovább haladva jöttek az újabb, újabb és újabb rémisztő képek. Jobban mondva jött egy új rémisztő kép - szünet, Heti hetes kacagás - újabb szörnyűséges kép - szünet, Heti hetes kacagás, amelyet aztán újabb szívmegállásos katasztrófa követett. Ez a hullámzás aztán teljesen betett a filmnek és a hangulatnak.

A másik dolog, ami borzasztóan zavart, az a szokásos tipikus amerikai nézőpont: egy-egy fő- vagy mellékszereplő családjának górcső alá helyezése, csöpögős búcsúzkodás, nagy Holdralépéses szlogenek meg hasonlók; a tömegek rövid vágóképben való bemutatása, na meg persze a nem-életszerű reakciók a karakterektől. 

Viszont ami tetszett, és ami egyértelműen el fogja vinni a vállán valameddig (legalábbis a nullszaldós büdzséig) a filmet, az a CGI. Mert amikor akcióhelyzet volt, akkor az látványos volt (igaz, szinte majdnem valamennyit előre lelőtték már a trailerekben).

Szóval ha tehetném, előkapnám az ollót, jó pár felesleges percet, jelenetet és szereplőt kivágnék a 158 percből, itt-ott máshogy ragasztanám össze, és még akár szuper is lehetne.

Így viszont egy egyszeri próbát megér. November 13-tól a mozikban.

Balogh Emese