Október 2-án mutatták be Amerikában Joel és Ethan Coen Oscar-díjas tesvérpáros legújabb rendezését, az A Serious Mant. Az őrült vígjáték 1967-ben, Coenék kedvenc államában, Minnesotában játszódik. A főhős Larry Gopnik, egy egyetemi professzor, aki felett összecsapnak a hullámok: felesége elhagyja kollégájáért, akire amúgy is féltékeny volt; mihaszna bátyja a nappalijába költözik; a fia magatartásával bajok vannak az iskolában; a lánya meglopja; és még az állása is veszélybe kerül. 

Tanácsért 3 rabbihoz fordul, hogyan válhatna komoly férfivá, hogy képes legyen megoldani saját problémáit.

A film főszerepét Michael Stuhlbarg játsza, aki leginkább színházi szerepeiről híres. Több díjat nyert és 2005-ben a legrangosabb színházi elismerésre, a Tony-díjra is jelölték, de számos filmben, sőt tévésorozatban is feltűnt már (Ugly Betty). 

Ethan Coen, Michael Stuhlbarg, Joel Coen és Richard Kind a film bemutatóján

A Torontói Filmfesztiválon bemutatkozó filmmel kapcsolatosan a kanadai MoviesOnline készített interjút a színésszel.

- Michael, hogyan sikerült a Coen testvérek filmjében főszerepet kapnia? Ez csak a jó szerencsének volt köszönhető, vagy csinált egy Mitzvahot, hogy ez sikerüljön?

Nagyon remélem. Hála Istennek. Szeretném azt hinni, hogy ezen eseménysorozat azt jelenti, hogy a csillagok állása nekem kedvez. Hiszen ha jól belegondol, eleinte csak egy kicsi broadwayi színháznál (The 52nd Street Project) dolgoztam, ahol 8 és 17 év közötti gyerekek darabokat írnak, amelyeket aztán profi színészek és rendezők segítségével színpadra állítanak. Ezeket nagyon sok színész szórakoztatónak tartja, ezért szívesen részt vesz ebben a projektben. Én itt találkoztam Francis McDormand-del, aki Joel /Coen/ felesége. Francis-szel nagyon jó barátok lettünk és most már több, mint tíz éve együtt is dolgozunk a 52nd Street Projectnél. Aztán egyszer Francis meghívta Joelt, hogy nézzenek meg engem együtt egy Harley Granville Barker színdarab David Mamet adaptációban, a The Voysey Inheritance-ben. Később látták engem a The Pillowmanben is a Broadway-n.

Mindig reménykedtem benne, hogy egyszer együtt fogunk majd dolgozni, aztán egyszercsak kaptam egy hívást, hogy "gyere be egy meghallgatásra a férj szerepére, aki a film elején egy jiddis példabeszédet ad elő". Szóval meg kellett tanulnom az egész jelenetet jiddisül, úgyhogy elmentem egy tanárhoz és megtanultam az egész jelenetet jiddisül. Aztán elmentem a meghallgatásra, ahol Joelék halálra nevették magukat, én meg nagyon örültem, hogy tetszik nekik. Aztán elmondták, hogy még nem biztosak abban, hogy ezt a karaktert egy olyan színésszel szeretnék-e eljátszatni, aki csak betanulja a szerepet, vagy pedig olyan valakit kérjenek fel, aki folyékonyan beszél jiddisül. Eltelt 4-5 hónap és ismét felhívtak, hogy menjek be és olvassam fel Larry és Arthur bácsi szerepét. Én meg megtettem. Megtanultam mindhárom jelenetet, bementem hozzájuk és előadtam. Ők megint jókat nevettek, én pedig ismét nagyon örültem. Aztán később még folyamatosan rákérdezgettem, hogy a pikszisben vagyok-e még a szereppel kapcsolatban, és mindig azt válaszolták: "Igen, határozottan." Aztán egyszer a kérdésre már azt a választ kaptam, hogy "Tuti megkapod az egyik szerepet. De még nem tudjuk megmondani, melyikét." Szóval elkezdtem mindkét szerepet kidolgozni. Végül kb. hat héttel a forgatások kezdete előtt felhívtak, és azt mondták: "Most már nem ködösítünk tovább. Larry-t fogod játszani."

Hát így történt.

Richard Kind, Aaron Wolff és Jessica McManus

- Ha mélyen magába néz, igazából melyiket szerette volna Ön eljátszani?

Tényleg nem tudom. A kettő közül bármelyiket boldogan eljátszottam volna. Végül azért kaptam meg Larry szerepét, mert Coenék úgy érezték, Larry közelebb áll hozzám. Így Arthur szerepére Richard Kindot kérték fel, mert úgy érezték, mi Richarddal nagyon jól összepasszolunk. 

- Milyen volt Joel és Ethan a forgatáson?

Ők nagyon közvetlenek és tiszteletteljesek voltak mindenkihez, a teljes csapathoz. Nagyon jó szemük van a megfelelő színészt megtalálni a megfelelő szerepre. De ettől függetlenül, igazán szeretnek kérdéseket kapni a színészektől, ezért én egy tonna kérdést szegeztem nekik, aztán meg hagyták, hogy tegyem a dolgom. De megmondták azt is, ha más meglátásuk vagy ötletük volt a szereppel kapcsolatban: "Ó, ez nagyon jó volt. De most van itt egy másik ötlet is. Próbáljuk ki ezt is!" - mondták. Ez egy jó együttműködés volt így.

- Önt nagyon elkényeztetik a színházi szerepek. A The Pillowman és a Tony-díj jelölése után hirtelen minden TV-s és filmes út is megnyílt Ön előtt, de Ön mégis több színdarabban vállalt el szerepet. Miért történt így?

Úgy vélem, hogy ez azon körülmények egyike, amikor az emberek a filmek és a TV útján szereznek tudomást a színházi világról. Elmennek a színházba és rájönnek, hogy az igazából nem is unalmas és még több szerepben látni akarnak. Kinyílt pár ajtó előttem, olyan lehetőségeket kezdtem kapni, amit előtte még soha. Én meg éltem velük. Azt hiszem jó ítélőképességre tettem szert a munkám során, amelynek következtében biztosabban tudom, mit is akarok csinálni. Tudja, a színház a véremben van, amelynek már régóta szerelmese vagyok és nagyon komolyan is veszem. Száz százalékig odateszem magamat egy-egy szerepbe. Szerintem ez csak így működhet. 

- Melyik irányba szeretne elhúzni inkább: a színház vagy a film irányába?

Én mindkét helyen megtaláltam a számításomat, hiszen bizonyos szempontból nem igazán különböznek: a munkám az, hogy karaktereket keltsek életre. A különbség csak a színhely. Tudja, a második erkély hátsó sorában ülő emberhez elvinni a karaktert a színházban jóval nehezebb, mint amikor csak csinálok egy filmet vagy egy sorozatot, ahol a jelenlévő nézőközönség némileg kisebb és nekem sokkal kevesebbet is kell tennem. De mind a színházi, mind a film és TV egymásra ható világából táplálkozom. Tudom, hogy a filmes és televíziós munkák egyszerűbbé teszik a színházi munkámat. A színházi munkám pedig segít, hogy még több film- és tévészerepet kapjak. Úgy gondolom, ez így jó szimbiózis, amit folytatni is akarok. 

- Köztudott, hogy Ön eleinte festőművésznek vagy karikaturistának készült, ezért minden eljátszott karakterről megrajzol magának egy skiccet egy papírra. Larry Gopniknál is ez történt?

Igen, valóban. Ez nagyszerű mód arra, hogy ötleteket merítsek és álmodozzak egy kicsit, még mielőtt megkapok egy szerepet, vagy mielőtt meghallgatásra mennék el, vagy még mielőtt egy forgatás elkezdődne. Ez az időszak az álmodozás ideje. Ekkor még bárki lehetek. Aztán később az ezer és ezer kérdés megválaszolása után egyre jobban körvonalazódik a karakter. De már előtte próbálom kitalálni, hogy is fog kinézni. "Nézhetne ki így, vagy nézhetne ki úgy. Hordhatna pulcsit és szemüveges lehetne. Ilyen vagy olyan lehetne a frizurája." És remek móka a kész skicceket letenni a felelős jelmeztervező és más tervezők elé, hogy mondjanak véleményt az ötleteimről. Néha megteszik, néha fütyülnek rá /nevet/,  hiszen nekik is megvan a saját elképzelésük.

- És a mostani szerep esetében volt olyan ötlete, ami végül a filmben is megjelent?

Larry elég egyszerű figura kinézet szempontjából, és ezért azt hiszem, nagyon hasonlóak voltak az elképzeléseink. Mary Zophres, a jelmeztervező, Frida AradOttir, a hajtervező, Jean Black a vezető sminkmester, Joel és Ethan és én közösen alkottuk meg a karaktert. A kis rajzomon Larry fejére göndör fürtöket rajzoltam, aztán közösen eldöntöttük, hogy így nézzen-e ki. De én például azt szerettem volna, ha Larrynek nem lett volna szemüvege, hanem Arthur lett volna szemüveges. Végül pont fordítva lett.

- Ez a film olyan, mint az a bor, amit Sy Ableman hoz Önnek a filmben, és azt mondja, hogy előbb lélegezni kell hagynia azt, mielőtt az egészet igazán magához tudná venni. Ön mit vett el ettől a filmtől? Azt, hogy az élet bonyolult és lavírozni kell, amikor rosszra fordul a helyzet, mert rosszabb is lehet belőle? Vagy azt, hogy az élet nehéz, és úgy kell leélni, ahogy a legjobban tudja?

Van egy idézet még a film legelején, ami jellemző mind rám, mind a kis jiddis példabeszédre és a film maradék részére is: Egyszerűséggel fogadj mindent, ami csak történik veled. Ez Rashi, a talmud tudós egy idézete, ami szerintem jól összefoglalja mindazt, amit a film feltár, és azt is megmutatja, mennyiféle módon lehet élni az életet. 

Fred Melamed és Michael Stuhlbarg

- Amikor elolvasta a forgatókönyvet, bizonyára rengeteg ötlet megfogalmazódott Önben, milyen is legyen ez a film. Mit gondolt, amikor először elolvasta a forgatókönyvet?

Először csak élveztem a személyes nüanszokat. Nem kerestem mögöttük mélyebb értelmet. Nem kerestem üzenetet. Csak nagyon szórakoztatónak találtam. Egyfogytában nevettem, és a nevetés nekem afféle Geiger számláló. Ha forgatókönyv megnevettet, akkor meg is vett engem. Ezt kedvelem. A humorérzék megóv engem mindentől. /nevet/

- Dehát a karakter az egész filmben alig nevetett!

A vásznon nem is. De a vásznon kívül én sokat röhögtem.

- Meg kell kérdeznem: saját maga mászott fel a tetőre?

Bizony!

- És ez jó móka volt?

Fantasztikus volt! 

- És ezáltal mennyivel emelkedett meg a biztosítási összege?

Ó, Istenem, mások mennyivel többet vállalnak be, mint én. Többet is csináltam ennél. Az autóban voltam az ütközéses jelenetnél. Az sokkal ijesztőbb volt, mint a tetőn lenni. Egy napra kaszkadőr lehettem, ami szórakoztató volt.

- Kapott fizetésemelést?

Nagyon remélem. 

- Kellene...

/nevet/ Kellene...

- Részt vett valamilyen képzésen, mielőtt beült az autóba?

Nem, azt mondták: "Csak szállj be a kocsiba. Csinálunk valamit, de minden rendben lesz. Kösd be az övedet!"

- A film története 1967-ben játszódik. Milyen volt visszamenni a Madmen és a Taking Woodstock korába?

Nos, Mary Zophres, a jelmeztervező megtervezte mindenkinek ezeket a csodás ruhákat, amelyekben dolgoztunk. Mikor először találkoztunk vele, már készen voltak a ruhák. Gyönyörűek és kényelmesek voltak. És amikor felvettük a ruhákat, olyan volt, mintha tényleg ott lennénk. Azok az alsónadrágok és szemüvegek! Aztán persze rengeteg könyvet is olvastunk, és beszélgettünk az akkori társadalomról, és hogy mik is történtek akkoriban. Ez a filmben is megjelenik, amikor Mrs. Samsky előhozakodik a New Freedommal. Ez egy lenyűgöző időszak volt, amelyben felfedezhetted magad, hogy tovább álmodozz vagy a gondolkodj az akkori helyzeten. Ez volt az alkalmazkodás vagy talán inkább annak hiányának a kezdete, hogy egy hétköznapi professzor élete hogyan válthat irányt. És mindez mit jelent az országunk akkori időszakában, az akkori politikai összefüggések fényében. Afféle tükör ez a film. Larry élete a tükör. 

Michael Stuhlbarg és Sari Lennick

- Mennyire volt hasznos, hogy valóban egy zsinagógában és héber iskolában filmeztek, hogy valóban jelen volt egy zsidó kántor és egy tóra is a Bar Mitzvah jelenetben?  

Természetesen nagyon megkönnyítette a munkát. Jó volt, hogy nem kellett azt tettetnem, hogy egy zsinagógában vagyok. Egy igazán vicces dolog is történt. Amikor próbáltuk a jelenetet, és Danny /Gopnik/ épp végzett a Bar Mitzvahjával, jött le a pulpitusról és a kezébe vette a kiddush serleget, és hirtelen az egész gyülekezet elkezdte az Adon Olamot, a himnuszt énekelni. És mindenki ismerte. Mindenki a gyülekezet tagja lett. Ez őrületes volt. Eszembe jutatta a saját Bar Mitzvahomat, mintha újra ott lettem volna.

- Leejtette ekkor bárki is a Tórát?

/nevet/ Jaj, dehogy!

- Ez a kedvenc jelenetem az egész filmben: "Ez nehéz!"

/nevet/ Nekem is!

- Nem sok film készül a zsidó vallás birodalmáról. Imádtam, ahogy bevezetett minket a shtetl és a zsinagóga belső világába, és ahogy bemutatta, hogy milyen volt zsidónak lenni Amerikában, különösen a 60-as években.

Igen, én is imádtam. Ez nem egy hasidic történet, ez nem a Drágább a gyöngyöknél vagy A kiválasztottak. Ez a világi zsidó vallásról szól.