Quentin Tarantino hatodik filmjében a nácik által megszállt II. világháborús Franciaországba kalauzol minket, ahol két bérgyilkos cselszövő banda verseng egymással párhuzamosan, hogy megöljék a Nagy Négyet: Adolf Hitlert, Martin Bormant, Joseph Göbbelst és Heinrich Himmlert. A mű azonban cseppet sem komoly, sőt: tele van száraz, sőt időnként fekete humorral.

Tarantinot - akinek 10 év munkája fekszik ebben a filmben - a Rotten Tomatoes kérdezte:

- Végül mikor írta meg a végleges forgatókönyvet?

Tavaly januárban kezdtem és júliusra végeztem vele. A két első fejezet egy régebbi variácóin alapszik, amit kicsit átírtam. De minden mást, a harmadik fejezettől az utolsóig ezalatt az időszak alatt írtam meg.

- Nagy nyomás nehezedett Önre, míg elkészült vele? Hiszen Ön már számtalanszor elmondta, hogy az összes projektje közül ez a film a Szent Grál...

Nem igazán, ugyanazt éreztem, mint más filmeknél is. Ha nem csináltam volna olyan jól meg, mint ahogy gondoltam, hogy meg fogom, akkor bele sem kezdtem volna. De tudtam, hogy meg kell írnom, és tudtam, hogy be is kell fejeznem a forgatókönyvet, mert ha nem végzek vele, felzabál engem. Meg kellett másznom ezt a hegyet, hogy megláthassam a mögötte lévő másik hegyet. Mert arra gondoltam, hogy talán nem tettem meg azt. És furcsa módon ez olyan felszabadító volt. Az, hogy az ötlettől eljutottam a megvalósításig, helyrerakta a lelkemet.

- Van valami oka annak, hogy filmjeinek címe mindig két szóból áll?

/Nevet/ Erre még nem is gondoltam, de azt hiszem, ez így jó. Azt hiszem, ez mindig csak úgy alakult. Számomra mindig fontos, hogy film címe szorosan kapcsolódjon a filmhez, ne csak azért legyen, hogy "Ó, ez jól nézne ki a plakáton!". Ha lett volna bármi okom rá, hogy ne Becstelen brigantyknak hívjam a filmet, akkor valószínűleg "Volt egyszer egy náci Franciaország" lett volna a címe.

- Hogyan írná le a filmet? Valahogy ez a forgatókönyv emlékeztet a Tiszta románcra vagy a Született gyilkosokra...

Nekem olyan, mint egy rész Ponyvaregény, egy rész Tiszta románc és egy rész Kutyaszorítóban. ALa Louisiane jelenet kicsit olyan mint egy mini-Kutyaszorítóban, csak nácikkal és Németországban. Ez egy 23 perces jelenet, és raktár helyett egy kicsi alagsori bárban játszódik. De olyan is, mint a Ponyvaregényben, ahol az összes különböző történet szála egy helyre fut össze. Ebből a szempontból ez a film kicsit több is. A sztorik még változatosabbak, bár valójában egy nagy történetet mesélnek el, ahelyett hogy mozaikokat kellene összeraknunk. De a Tiszta románcra is emlékeztet engem, mert mindig van egy új karakter, aki csak jön aztán megy a filmben. Valaki, aki csak úgy felkapja a filmet és elrohan vele. Minden 20. percben úgy érezzük: "Milyen kibaszott film ez?".

- Egy csomóan azt várták, hogy Piszkos tizenkettő stílusú film lesz, afféle fickók a küldetésben. De a Becstelen brigantyk nem az, ugye?

Hát, tudja, a Piszkos tizenkettős ötlet volt először, amin elkezdtem filózni. De ez valahogy mindig így van velem: az első gondolatok valahogy a végére teljesen mássá alakulnak át. Mert amennyire szeretem ezt a műfajt, próbálok megfelelni neki, aztán elvesztem a fejemet. Elindulok a saját fejem után. Amikor leültem megírni a Kutyaszorítóbant, egy rablótámadásos filmet akartam írni. Amit meg is tettem, csak épp a rablást nem látni a filmen /nevet/.

- A film sokszor nem hű a történelemhez. Mi volt az eredeti szándéka?

Nem ez volt, ahol elkezdődött. Határozottan nem ez volt, ahol elkezdődött. Fogalmam sem volt, mi fog ebből kisülni. Amikor elkezdesz forgatókönyvet írni, a karaktereid egy metafórikus kövezett úton állnak, és ahogy tovahaladnak, egy csomó más út is a képbe kerül, amerre tovább mehetnek. Ilyenkor az írók legtöbbje akadályt állít eléjük: nem engedi, hogy a másik út valamelyikére tévedjenek. Az ok rendszerint - a hagyományos mozik szabályai. Hát, én aztán soha nem tettem útzárat a figurák elé. Az én karaktereim bármerre mehetnek, én meg követem őket.

- És mi történt, amikor követte őket?

Nos, ebben a filmben egyetlen útakadály van, és az maga a történelem. És én igyekeztem tiszteletben tartani. De aztán egyszercsak, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre ástam magam a sztoriban, csak úgy pofonvágott. Arra gondoltam: "Na, várjunk csak egy percet! Az én szereplőim nem tudják, hogy ők a történelem részei! Ők a most azonnal, ők itt vannak, ők most vannak, ez most történik. Bármelyik percben meghalhatnak. Ami ebben a filmben történik, az nem történt meg a való életben, hiszen ők nem is léteznek. De ha éltek volna, ez történt volna velük a való életben is. " - És ettől a ponttól kezdve egyszerűen ennek hihetőnek kellett lennie, nekem pedig képesnek kellett lennem ezt megírni.

- És miképpen sikerült?

A karaktereim megváltoztatják a történelem folyamatát. És amikor ezt mondom, nem csak Shosanna-ról,Aldo-ról vagy a Brigantykról beszélek, hanem Fredrick Zollerről is. Ha egy német katona a háború egy bizonyos pontján megtette volna azt, amit ez a karakter megtett a filmben, én mondom, hogy Joseph Göbbels róla készített volna filmet. Úgy mint Hollywood ezt megtette a To Hell and Back-ben Audie Murphy-vel. És ha egy katona úgy nézett volna ki, mint Daniel Brühl, sztár is lett volna belőle. Egyébként Göbbels csinált egy hasonló filmet, a címe Kolberg. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy: "OK, nem fogunk már több csatát megnyerni, de mi megcsinálhatjuk ezt a nagy, hősies produkciót, ezt a propaganda-filmet, mintha megnyertünk volna egy csatát". Szóval hiszem, hogy Göbbels ezt megtette volna, és lett volna gálapremier és egy csomó ember lett volna ott...stb. stb. Szóval ez csak egy ötlet volt, amivel a karaktereim megváltoztatták a háború kimenetelét.

- Sokban hasonlít ez a film a spagetti-westernekre, főleg a zenét illetően. Mennyire volt hatással a filmre Sergio Leone?

Sergio Leone óriási hatással van rám. Valószínűleg ő a kedvenc rendezőm. Ő a kedvenc rendezőm, és A jó, a rossz és csúf a kedvenc filmem. Az ő és az én szemléletmódon nagyon hasonló, mert ő tényleg hatással van rám, de azért próbálom a saját utamat járni. Még sosem csináltam spagetti-westernt. Nem is tudnék spagetti-westernt készíteni. /nevet/ Ahhoz nem vagyok eléggé olasz. Ha leforgatnék egyet közülük, biztos egészen más lenne. Mert Leone stílusa más filmen alkalmazva, teljes más végeredménnyel jár.

- Szándékosan tört ki a megszokott háborús mozi sémából?

Távol akartam tartani magam minden buta háborúsfilm-klisétől, mert soha nem voltam rájuk vevő. Tudja, azok a jelenetek, amelyekben egy csapat srácnak el kell kapnia egy őrt, akkor ők minden lelkiismeretfurdalás nélkül megfojtják. /nevet/ Megölnek egy német katonát nagy hirtelen, és nincs vér vagy golyólyuk az egyenruhájukon, és ez a cselekedet csodásan illik hozzájuk. Ezek ilyen fickók. Az én mércémmel mérve nagy dolog volt, ahogyan a film a tetőpontjára hágott. Tudja, még soha nem csináltam ehhez foghatót. Valójában bizonyos fokig ez egy tervszerű film. Úgy tűnhet, mintha csak az időt vesztegetnénk a filmben, de igazából erről a nagy eseményről szól. Bizonyos szempontból ez a film jobban megfelel a műfaji követelményeknek, mint amiket eddig valaha is készítettem, mert itt a film vége a műfaji szabályok szerint játszódik le. Van egy küldetés, amelyet a hősök teljesítenek. Most magával a küldetés mikéntjével marháskodom.

- Milyen volt Brad Pittel együtt dolgozni?

Ő egy forgószél volt ebben a szerepben. Amikor a forgatókönyvet írtam, folyton arra gondoltam "Ó, Brad jó lenne ebben", meg "Brad átkozott jó lenne ebben", és " Brad rohadtul jó lenne ebben", aztán végül arra gondoltam: "OK, most aztán tényleg marhára meg kell szerezni Bradet a szerepre, mert ha nem, akkor fogalmam sincs ki más játszhatná még el!" /nevet/ Azonban a legcoolabb az volt, ahogy ritmust adott a karakternek, amikor beszéltette. Brad imádta ezt a szereplőt, legszívesebben egész nap a figura álarcában maradt volna. Persze azért mindig Bradként válaszolt, de azért Aldo is ott volt a háttérben. Én is annyira imádom Aldo figuráját, hogy öröm lenne vele egész nap együtt lógni.

- Az erőszakot illetően mi volt a hozzáállása?

Emlékszem egyszer, valamikor a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény után egy kritikus azt mondta, hogy túlságosan is a részletek megszállottja vagyok, semhogy a bizonytalanság mestere lehetnék. Ezt szem előtt tartva jártam el ennél a filmnél: a bizonytalanság, mint egy gumiszalag fonódik át jelenetről-jelenetre, és húzza azokat egyre szorosabbra, és szorosabbra. És én ha fogom a szalag végét, ha sikerül ezt jól összehozni, akkor ez mégsem csorbítja meg a jelenetet. A kérdés csak az, hogy milyen hosszúra ereszthetem a gumiszalagot. A jelenet olyan hosszú lehet, ameddig a gumiszalag engedi. A szalag pedig a legjobb, legmegfelelőbb pontig engedi - aztán csatt! És amikor csattan, egy másodperc alatt vége van.

- Ez az oka annak, hogy meglepően kevés a véres jelenet, főleg az első jelenetben?

Ó, igen. Arra gondoltam, horrorisztikusabb lehetne, ha nem látszódik vér sehol. Ha csak a fűrészport látni. Ha valaki csak mutatja a dolgokat - bumm, bumm, bumm. Azonban mind a La Louisane, mind a többi jelenetben a bizonytalanság módjaival kísérleteztem, amit azelőtt igazából még nem csináltam.

- Érzett valamilyen nyomást, hogy a filmnek Cannes-ig kész kell lennie?

Határozottan! Ahogy mondja. Azonban nem érzem úgy, hogy ez bármilyen hátránnyal járt volna a végső minőségre. Én és a vágóm, Sally igen gyorsan tudunk dolgozni. /nevet/ Nem tudom, hogy újra szeretnék-e ilyen kapkodósan dolgozni, de mi mindig a legjobbat hozzuk ki magunkból, ha határidőt kell tartani. Így ez nem volt új dolog.  Hiszen előtte már rohamléptekben fejeztük be a Kutyaszorítóbant, hogy a Sundance-ra, a Ponyvaregényt pedig, hogy a Cannes-i fesztiválra elkészüljünk. És a Jackie Brownnál is igyekeznünk kellett, hogy a karácsonyi bemutatóra kész legyen. Most az egyedüli újdonság az volt, hogy ennél a filmnél nagyon-nagy volt a munka, az idő meg igen kevés. De mi ezt szeretjük. Nem szeretjük az újragondolásokat. Más nyugodtan piszmoghat a filmmel, amennyit akar. Mi szeretjük az igazságtevő gyorsaságot: "Így csináljuk meg, és ezzel kész." Bamm. Ennyi.

- Cannesban a sajtó arról cikkezett, hogy majd a nagyközönségnek bemutatandó film rövidebb lesz, mint a Cannes-ban bemutatott.

És egyébként ezt azelőtt mondták, hogy bárki is látta volna a mozit! /nevet/ Ők is teljesen rosszul tudták a film hosszát. Mindenki azt hitte, hogy 2 óra 40 perc lesz. Engem is beleértve! /nevet/ Mivel rohannunk kellett Cannes-ba, nekem és Sallynek ki kellett hagynunk egy lépést. Meg kellett volna nézni a filmet közönséggel együtt. Olyanokkal, akiket nem ismerünk és végül meg kellett volna hallgatni a véleményüket. Aztán elgondolkodni, hogy "OK, ott volt egy nevetés, de nem erre a reakcióra számítottunk, és rövidebbre vágtuk" vagy, "Úgy vártuk, itt nevetni fognak, de nem tették, ezért nem ártana újragondolni a dolgokat". Nem beszélgettünk el a nézőkkel, csak a megérzéseink szerint csináltuk meg a filmet. (szerk. a film végül 153 perces lett)

- Mi történt Maggie Cheung azon jeleneteivel, amelyben a Shoanna Mozi igazgatóját játszotta?

Maggie fantasztikus volt. Csuda klassz volt a filmben - ő a Föld egyik legjobb színésznője, neki aztán nincs szüksége arra, hogy megvédjem. Csodálatosan játszott a jelenetekben, azonban a vágás során rájöttünk, hogy egynémely jelenetre nincs szükségünk. Nem volt feltétlenül szükséges, hogy bemutassuk Shoanna Párizsban eltöltött korai éveit. Az volt a fontos, hogy leírjuk, Shoanna hogyan élte túl a bemutatott időszakot. Szóval Shoanna film előtti életét meghagytuk a nézőknek, hogy elképzelhessék. Azért persze adtunk némi támpontot, mit is csinálhatott, de a többit szerettük volna meghagyni a képzeletnek. A forgatókönyv írásakor még úgy éreztem, hogy muszáj bemutatni Shoanna előéletét, de aztán a forgatások után rájöttem, hogy mégsem. Megbeszéltem Maggie-vel, és ha megengedi, ezeket a kivágott jeleneteket a DVD-re rá fogjuk tenni.

- Minden eddigi filmjében így vagy úgy, de volt kapcsolódás a mozihoz, de ebben a filmben, a mozinak különösen nagy, komoly jelentősége van...

A metafóra nem tűnik el, tudja, Shoanna a kemencébe akarja tenni a nácikat, így találva meg a végső megoldását. Azt kell mondjam, hogy ez egy olyan szemszög, amelyről a legtöbb ember nem beszél aPiszkos tizenkettő kapcsán, pedig nekem ez az a film legfontosabb sarokpontja. Nem tudom, hányan elmélkedtek el erről, amióta a Piszkos tizenkettőt bemutatták. De most, hogy sokat megtudtunk a Holokausztról, most megnézve a filmet látjuk, amit nem láthatunk: ők is a kemencébe akarták lökni a nácikat. És nemcsak őket: az ő feleségeiket, a barátnőiket, az összes kollaboráns boszorkát, akik együtt múlatták az időt a nácikkal. A szereplők egy halomba hordták a gránátokat és leöntötték gázolajjal, így gyártottak saját napalm-bombát, aztán jól felrobbantották őket. /nevet/ Ezt hívom én igazi kib...ásnak!

- Szóval ez a film a mozi erejéről szól?

Nos, igen. Ami engem a legjobban foglalkoztat, hogy egy nitrátkészlet valóban tud-e ekkora kárt okozni. De tetszik az ötlet, hogy a mozi ereje győzi le a nácikat. Nem csak mint metafora, hanem szó szerint is.