Csináljunk 69-et?!

Nem tudtok semmit a szabadságról, egyszerű túlélői vagytok apátoknak-anyátoknak, ezért vegyetek magatoknak filmes dokumentumokat, amin keresztül retrózhattok béna házibulikon arról, mi is volt valaha a freedom és a peace, make love not war, mi ez az eper illat?...de ne stoppold a jointot, köcsög, most Woodstockban vagy, mindjárt kezd a Jimmy…

Igen, Jimmy Hendrix, és az a fantasztikus Woodstockban, 1969-ben, hogy még számított a zene, a szóló, a szabadság, a csók, mialatt Jimmy Hendrix fehér ruhában az égbe ment, mert ott a helye, még akkor is, ha fekete angyal. Apropó bőrszín: akkor még szerették egymást az emberek, hippik voltak, és nincs mit csodálkozni azon, hogy Woodstockban egy afroamerikai, egy szál gitáros fazon kezd, Richie Havens. Punnyadnak már pár százezren a színpad előtt, süt a nap az ovisokra, minden oké, a fű is frissen kaszálva, a puncik mosolyognak a kék égre, mikor hirtelen, végre elkezdődik. Három nap paradicsom a fakuló kapitalizmusban. Richie Havens egyre vadabbul szitál a húrok felett, a szám közepén mindenki varázsütésre feláll. Jött egy rabszolga ivadék, s azonnal megüti a szent három nap harmóniáját: itt és most egymásért vagyunk, hogy jobb legyen a világ. Persze, nem lett jobb, de erről nem tehet sem Joe Cocker, sem a Ten Years After, mert odatették magukat, egészen az infarktus határáig.

Woodstock azért is lehet mítosz, mert soha nem folytatódott, s tökéletes volt. Milyen szomorú, hogy Déry Tibor, sokat szenvedett magyar író, végül is fos-szart írt belőle, Képzelt riport a popfesztiválról címen, amit Presser Piciék toltak vissza az élvezhetőség határára. Röviden, ifjúságpolitikai agitprop trükk volt benne, mert meghalt egy gyerek, s erre utazott Aczél György elvtárs, aki maga volt a kulturált gonosz, mindegy, el akarták érni, hogy Woodstock emléke az erőszakos és briganti legyen a kádári magyarban. Pedig ez a három nap tényleg a béke és a szeretet össznépi miséje volt, még akkor is, ha körülötte mindig hazudtak. Például nem igaz, hogy mérgezett volt az LSD, csak rossz minőségű. Persze, akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy dealertől vegyél bármit is, s nem kellett rock sztárnak lenned ahhoz, hogy ingyen jussál hozzá. Elég, ha besoroztak Vietnámba. Joan Beaz, terhesen, csinos kis pocakkal, mielőtt leénekelné acapella a rajongók fejét, a férjéről beszél, aki börtönben ül szolgálat megtagadóként. Ő is jól van, a baba is, s most már a közönség is, mert az autópályákat lezárták, se be, se ki, katasztrófa sújtotta terület lett Woodstock.

Még sem ideges senki, Carlos Santanát hallgatják inkább, ahogy megvarrja csipkésre a gitár nyakát, vagy az őrült Who-ra dobálja magát, egy biztos, ebből nem lesz hétfőn reggel 8-kor munkakezdés. A kisváros lakói sem értik pontosan mi történt az ő életükkel. Az első napokban, egy hétig is tartott a népvándorlás, még éjfélig nézték a csudabogarak vonulását, másnap eladtak nekik minden ehetőt és ihatót, majd a harmadik naptól már mindenki ingyen étkezett abból, amit a falusiak hoztak. A kerítések és a jegyrendszer is az első napon összeomlott. A csoda mindig ingyen van, azt tényleg nem lehet kifizetni. A szervező srác bevallja a nagy tömeg előtt, hogy anyagi bukás az egész, de semmi gáz, most már mindenki érezze jól magát, esketés a WC-től balra, szülészsátor jobbra, ne vegyetek szar minőségű füvet, mert egy közösségben erre semmi szükség. Következik a Crosby, Stills and Nash!

Ami pénzért van, az teljesen más műfaj, azt úgy hívják, hogy show, és egy idő után csak ilyeneket látunk a rock szakmában. Én magam a Volt fesztiválon aludtam be a Marilyn Manson ördögfin, minden villogott, füstölt, igazi délelőtti matiné volt a pokolban. Arra gondoltam, a hat-hét éveseknek még biztos bejön a pocakos bácsi.

1969-ben nem volt semmi visual power buzizás, semmi köd, villám vagy fényzuhatag. Minden zenész önmaga képviselőjeként a hangszerével együtt hozta létre a hatást. A film, amelyet újra kevertek és képi elektronikával dúsítottak tű élesre, mégsem puritán cucc. Na, ja, Michael Wadleigh mellett olyan segédrendező dolgozott benne, mint Martin Scorsese. A televízió akkor még büszke magára, s osztott képmezőkön próbálja a zenei és előadói hatást közvetíteni. Vagyis 69-ben már tudtak olyat, mint 2009-ben a 24 óra sorozatban. Az Oscar-díj jogos volt. Valaha ez volt a modern.

Negyven évvel ezelőtt már tíz éves voltam, két évvel később csókolózom is. Janis Joplinra. Cry Baby. A csaj tette fel a bakelitet. Negyven évvel később is azt mondhatom, hogy az ő létezése volt a legnagyobb csoda. Egy fehér nő, aki előtt a fekák is fejet hajtottak. Nem is tartott sokáig földi tündöklése. A 27 –es szám megint kaszált. De ebből a mély varázslatból látható pár perc róla. Janis Joplin áll a vak sötétben, tökéletes csend árad fél millió emberből, s ő úgy énekel, mintha az örökkévalóság szélén állna. Halleluja Woodstock!